A politika és a közpolitika (vagy ahogy még nevezni szokták: a szakmapolitika) igen csak relatíve, de önálló alrendszerek. A kettő között van egy nehezen körülírható gyepü, amire közpolitikai elemzők ritkán merészkednek, udvariasan átadják a terepet a politikai elemzőknek. Van azonban néhány olyan dolog, ami a „politikai felülnézet” perspektívájából nem látszik jól, ezek némelyikére szeretném felhívni a figyelmet. Az új kormány regnálásából eltelt rövid időszak már elég ahhoz, hogy elmondhassuk: folytatódott és új elemekkel gazdagodott az oktatáspolitika – már a második Gyurcsány kormány alatt elkezdődött – politikai megszállása és a közpolitika alkotás relatív autonómiájának felszámolása. Ennek némely hatásai elég jól megjósolhatóak.

Mindenekelőtt: általában mi biztosítja a közpolitika relatív autonómiáját, az oktatásirányítás politikával szembeni relatív függetlenségét? Az USA-ban (pontosabban az oktatásért felelős egyes államokban) a közpolitikai döntések az erősen szabályozott és formalizált politikai döntéshozatali mechanizmusban születnek, az oktatáspolitikai döntés definíció-szerűen politikai döntés. Ezzel szemben a (kontinentális) Európában a közpolitika alkotás súlypontja a központi államigazgatás, a közpolitikai döntés elsősorban politikai felhatalmazáson vagy jóváhagyáson alapuló közigazgatási döntés. Ennek megfelelően az oktatáspolitika alkotás fókuszában oktatási minisztériumok állnak, döntően azokból indulnak ki (azok készítik elő) a kormányszintű vagy parlamenti döntést igénylő kezdeményezések is. A központi ágazati szakirányítás kitüntetett szerepét az tartja fenn, hogy az egész közpolitikai rendszer (annak minden aktora) ehhez alkalmazkodik, ami megerősíti a minisztériumok pozícióit. Például:

• A minisztériumok működtetik a közpolitika alkotás teljes szakmai konzultációs mechanizmusát és a legfontosabb érdekcsoportokkal zajló (nyilvános és intézményesített) közpolitikai alkufolyamatot.
• A minisztériumok a közpolitikai döntések információ- és tudáshátterét elsősorban saját intézményeik és ügynökségeik segítségével biztosítják, a közpolitika értékelés egyes számú megrendelője a közigazgatás és nem a politika.
• Mivel a szabályozási és finanszírozási döntések előkészítője a központi irányítás, az iskolafenntartók elsődleges referenciája az oktatási minisztérium. Ugyanezen okból az oktatási szektorban működő piaci szereplők (tankönyvkiadók, szakmai szolgáltató szervezetek, tanácsadó cégek, stb.) legfontosabb partnere az oktatási minisztérium.
• Ebben a rendszerben az oktatási intézmények (iskolák) és a központi irányítás között nem egyirányú a kapcsolat, számos közvetett és közvetlen csatornán keresztül információk és kezdeményezések tömege áramlik közöttük, ami egyfajta „valóságismerettel” ruházza fel a központi irányítást.

Mindezek hatására az oktatási minisztériumok egyfajta interface-ként működnek az oktatási szektor és a politikai döntéshozatal között. (Az információ- és tudásmonopólium, valamint az érdekcsoportokra, szakmai testületekre való hivatkozás kiegyenlíti a politika és központi igazgatás amúgy egyenlőtlen kapcsolatát.) A politika és a közpolitika közötti dinamikus és kiegyensúlyozott viszony meghatározó eleme tehát Európában az, hogy mennyire kialakult, erős és intézményesített ez a négyfajta – a minisztériumokat helyzetbe hozó – közpolitikai mechanizmus.

A kilencvenes évek első felében a magyar oktatáspolitikai rendszer intézményesülésének folyamata – nem függetlenül Magyarország kormányzati hagyományaitól – a klasszikus európai mintát követte. Mielőtt azonban ennek a rendszernek a teljes kiépülése, bejáratása és finomhangolása megtörtént volna, már az első Orbán kormány idején – a kancellária ágazati referatúráinak létrehozásával – megkezdődött a közpolitika politikai kontroll alá helyezése. Később ez folytatódott az első és második Gyurcsány kormány időszakában; ennek eszközei az államreform bizottság, a kerekasztal és a minisztériumi tervezési feladatainak kormányzati ügynökséggel való megosztása voltak. Fontos azonban látni, hogy ez nem az erősen formalizált és átlátható amerikai közpolitika alkotás felé való elmozdulást jelentette, hanem egy „átpolitizált” (értsd: informális politikai kontroll alá helyezett), tehát egyre diszfunkcionálisabb közpolitikai mechanizmus létrejöttét, melynek intézményei és formális működési szabályai változatlanul a kontinentális európai mechanizmusba illeszkednek. Lényegében nem történt más, mint a formális oktatáspolitikai döntési rendszer informális politikai felülírása.

A dolgok jelenlegi állása szerint mindezt a második Orbán kormány két új elemmel gazdagítja:

• A politikai rendszeren belül zajló földcsuszamlás szerű átrendeződés hatására az egyes politikai pártok közötti közpolitikai törésvonalak közpolitikai értelemben súlytalanná váltak, az igazi törésvonalak az „egypárton” belül vannak. (A KDNP-t nehéz másnak tekinteni, mint egy frakciószerű csoportosulásnak.) Ennek következtében a pártok közötti közpolitikai viták gyakorlatilag semmilyen hatást nem gyakorolnak majd közpolitikai döntésekre, azokat az „egypárton” belüli informális alkuk és erőviszonyok alakítják majd. (Aki felnőtt életének egy részét a rendszerváltás előtt élte az még emlékezhet erre a mechanizmusra.)
• A központi kormányzat minden eddiginél hierarchizáltabb lett. (Például a közoktatás irányításáért felelős személy beláthatatlan és áthidalhatatlan távolságra került a végső döntésekért felelős kormányfőtől.) Ennek következtében a központi kormányzat amúgy is kórosan erőtlen belső formális politika-koordinációs képessége végletes mértékben legyengül, a döntés előkészítésért felelős közigazgatási szereplők teljesen súlytalanok lesznek, a közpolitika minden eddiginél jobban konkrét ügyek zűrzavaros menedzselésévé esik szét.

Mindkét új fejlemény tovább erősíti azt a helyzetet, hogy egy formálisan európai rendszeren belül a központi oktatásirányítás egy politikai zsákmányrendszernek kiszolgáltatott, a korábbiaknál is erősebb informális politikai kontroll alatt működik majd. Az oktatáspolitikai döntések befolyásolásában érdekelt csoportok (iskolafenntartók, más érdekcsoportok, kutatók/szakértők, piaci szereplők, stb.) informálisan alkalmazkodnak az új helyzethez: képviselőik végig fogják ülni a minisztériumi megbeszéléseket, de érdekeiket az „egypárt” politikusaival és a hozzájuk közel álló „háttéremberekkel” egy kávé mellett érvényesítik majd. (Ez persze nem új jelenség, az újdonság az, hogy ez a működési mód gyakorlatilag kizárólagossá válik.) A közpolitika alkotás minden eddiginél inkább személyes kapcsolatokon alapulóvá válik, ami a maga idején a feudális állam működtetésének jól működő rendező elve volt.

Mindennek várhatóan lesz (vagy már van) még néhány konkrét következménye:

• Az oktatáspolitika politikai kisajátítása (az oktatásirányítási szereplők háttérbe szorulása) miatt a szakmapolitikai és fejlesztéspolitikai tervezés helyébe a politikai PR (mozgósító erejű szimbolikus hívószavak használata) lép. Ezt az összefüggést jól mutatja, hogy amikor a közpolitika alkotás súlypontja a minisztériumokban volt, születtek ágazati-alágazati stratégiák (94-98, 02-06), amikor a közpolitika erős politikai kontrol alá került (első Orbán kormány, második Gyurcsány kormány) egyáltalán nem születtek stratégiák. Amikor nem zajlik kormányzati tervezés kereslet támad stratégiának látszó kultikus tárgyak iránt, mint például a Zöld Könyv vagy a Szárny és Teher.
• Mivel a központi oktatásirányítási apparátus lényegében nem kezdeményez, nem tervez, és érdemben nem befolyásolja majd a közpolitikai napirendet, egyszerű végrehajtóvá válik, ezért egyoldalúvá lesz a kapcsolata az iskolai gyakorlattal. Mivel működésének meghatározó referenciája nem az iskolai praxis lesz, ezzel kapcsolatban lecsökken az információ iránti igénye is. Ugyanez lesz a helyzet az oktatáspolitika tudáshátterét biztosító kutató-fejlesztő intézetekkel is. Mivel oktatáspolitikai értelemben releváns tudás és információ szervezett becsatornázása az informális politikai döntéshozatalba lehetetlen, a minisztérium valószínűleg nem invesztál tudástermelésbe és tudásmenedzsmentbe. (Ha mégis, a tudás és információ nemigen hasznosul majd.) A már az előző kormány által lepusztított K+F rendszer tehát további sorvadásra lesz ítélve. Összességében elég valószínűnek látszik az oktatásirányítás elbutulása, amit jelentős személyzetcserével fel is lehet majd gyorsítani.
• Az iskolafenntartók és oktatáspolitikai döntéshozók közötti kapcsolat szinte kizárólag politikai természetű kapcsolattá válik. Ennek a hatása a helyi oktatásirányításra és a fenntartók-iskolák közötti kapcsolatra szinte beláthatatlan. Már most is jól modellálható például, hogy az egyházi fenntartókat helyzetbe hozó törvénymódosítások milyen hatás gyakorolnak az iskolaszerkezetre, a helyi finanszírozási kapcsolatokra vagy az oktatás méltányosságára.
• Csökken az oktatáspolitika alkotás átláthatósága, ugyanis amíg a közigazgatási mechanizmusok biztosítják az átláthatóság minimumát, a pártok közötti törésvonalak helyett a párton belüli törésvonalak felértékelődése viszont kivonja a közpolitika alkotást a politikai nyilvánosság köréből. (Ez különösen igaz a nyitottság és átláthatóság garanciáival nem felszerelt egyéni módosító indítványokkal való rendeleti kormányzásra.) Ennek következtében a szakmai diskurzust jó eséllyel eluralja a bugyuta politikai marketing.
• Az elmúlt két évtizedben az oktatáspolitika nemzetközi beágyazottsága – nem csupán az uniós tagság miatt – elképesztő mértékben megnőtt. A nemzetközi tudásáramlásban és oktatáspolitikai együttműködésben való részvétel azokon az irányítási szinteken intenzív, amelyek egyre távolabb kerülnek a döntéshozataltól. Ennek következtében az ország várhatóan kiesik a nemzetközi (főleg EUs és OECDs) oktatáspolitikai főáramból. (Az ezredfordulótól mostanáig benne voltunk: mérés, képesítési rendszer, stb.) A nemzetközi szervezetekkel szembeni viszonyunk valószínűleg a kurucos nemzeti ellenállás vagy – jobb esetben – az egymástól hermetikusan elválasztott nemzetközi és hazai diskurzus alapjára helyeződik.
• A várható könyörtelen háttérintézményi átszervezés (az elmúlt évek „lepusztulására” ráépülve) évekre lenullázza az oktatásirányítás politika implementációs képességét. Ez különösen igaz lesz, ha elkezdődik a regionális, megyei és helyi oktatásirányítási feladatkörök átrendezése is. Ennek következtében tartósodik a „politikai eszközök” használata: szabályozás és pénzáramoltatás. (Erről már Magyar Bálint két minisztersége alatt kiderült, hogy nem nagyon működik)